Amikor egy ritkán látott kedves ismerős arcáról messziről látom, hogy örül nekem, és az én szám is a fülemig ér, alig bírom ki sírás nélkül a szívig ható ölelést, amikor kapok egy őszinte sziahogyvagy üzenetet, és csak a sokadik kérdés szól a gyerekekről (még ha sohase hittem volna, hogy jól fog esni, hogy rólam, felőlem érdeklődnek és nem 'csak' rólunk, és mégsem érzem önzőnek magam) és érzem, hogy töltődöm, közben tudom, hogy ebből másnak is haszna lesz. Épp ezért mondok igent egy meghívásra, még ha takarítani, rendezni kéne is, mert buli jön, és felfordulás van, de nem is tudnék nemet mondani ilyen kedveseknek, a mindent megváltoztató latte macchiato, de főleg a társaság, a pici barát elégedett gügyögésével fűszerezve, a beszélgetésből áradó egyetértés, végre kint is, bent is süt a nap, és remélem eltart. Süt bent is, bár a nagy csalódás úgy tűnik az is marad, sajnos nem merül feledésbe, sőt fel-fel tépődik a seb, visszahúz, nem enged felhőtlenül boldognak lenni, mert kérdőjelek vannak.. és maradnak.. kegyetlenség. De hagyjuk ezt (bár lehetne) s örüljünk, aminek lehet, ne hagyjuk, hogy beárnyékolja napjainkat mások gyengesége, hiányossága, és nesoroljam. Nekünk is vannak, próbáljuk elfogadni azokat is, másokét is..

Amikor kétéves lesz az egyetlen lányunk, és minden egyes születése körüli pillanat felelevenedik, az első sírása fülemben cseng, mintha tegnap lett volna, és nem tévesztem össze az egyhónapos emlékekkel. Előttem van, ahogy egyre csak szépült és látom fotókon, amint nő, ahogy ügyesedik, lenyűgöző. Sírás környékez (az ok nem egészen egyértelmű), elrepült két év, eljött a leválás pillanata, hozzá kell szokni.. a fiúk beszélni tanítják, együtt játszanak, ritkán marad már ki, mert kisebb.. ügyesen felzárkózik, kacag ha kell, még ha nem is érti. Huncutkodni, rosszalkodni is tud ám, mindent lekopíroz. Jót, rosszat. . Ez a dolga, öröm nézni. . Egyre csak nőnek, 'nagy' lány már, pedig csak most érkezett nagy hirtelen. Sietett ő, a tesókhoz, dolga volt, s azóta is van. Teljesen más világ, nem egyszerű vele, nehezebbnek mondanám, mint amilyen a fiúkkal volt, de annyival korábban is érik. Mindennek megvan az ára. Hiszem ezt, és azt is, megtérül ez a sok szeretet, ölelés, türelem, magyarázat. És ha folyik a könnyem, van ki papírt hozzon s megtörülje. Meg se lepődik. A hatéves is csak annyira, hogy egyből megkérdi: "mit segítsek, főzzek vacsorát? " s mikor látja, hogy nincs válasz, csak sűrűbb könnyezés, folytatja: "vagy altassam el Balázst? vagy vegyek pizsamát? Bármit megcsinálok." Még ha csak addig tartott is, mert végül szinte összevesztünk, míg pizsama került rájuk, akkor is szívbemarkoló volt.