Pontosabban egy újszülöttel és három kisgyerekkel, akik hat-, négy- és kétévesek. Izgalmas, néha fájdalmas, fárasztó, de gyönyörű 'munka'. Állandóan (azaz ha muszáj) igazságot tenni, békíteni, csitítani, vigasztalni, játszani, énekelni, füröszteni, körmöt/hajat vágni, etetni és még sorolhatnám. Minap például, amikor este ágyba dőltem, fáradtnak érezvén magam (mily furaság :) ) elgondolkodtam, mibe is fáradtam el.. elvégre volt ebéd, nem is takarítottam, kis fejtörés után jutott eszembe, hogy fürdetés (ami önmagában sem kis dolog, ha egyszerre hárman ülnek a már-már hideg vízben, és még mindig maradni akarnak) után körmöt vágtam. Sem több, sem kevesebb, mint 80 körmöt. Amibe ha belegondolunk, az nem nyolcvan kecc, hanem legalább háromszor annyi. S még pocakban volt a legkisebb, tehát ebből száz lett. Igaz, a legnagyobb barátkozik a körömvágás mesterségével, tehát felcseréli magát talán a kisöccsével. S én az enyémet (inkább:)) nem vágom heti kétszer.. Általaban sokat kacagunk, olykor viszont sírunk mind. Ki a bánattól, mert kivették a kezéből a játékot (vagy épp, mert nem meri/tudja kivenni az üvöltő és szaladó kishúga kezéből), ki tétlenségében, mert nem tudja hogyan varázsoljon mihamarabb békét. Szóval zajlik az élet. Mindezt néha nagyon nehéz felhőtlen vidámsággal, önfeledt boldogsággal, és lazasággal végigcsinálni, mert ritka nap, hogy ne vágjon mellbe életem eddigi legnagyobb és talán egyetlen csalódása, amit egy hosszú barátság (mint utólag kiderült csak én éltem meg annak) vége okozott. Erről egyelőre bővebben nem tudok/akarok nyilatkozni, pedig talán ez jelenthetne terápiát, másban eddig nem látom a 'gyógyulást', ugyanis olyan mértékben megbántottak, úgy érzem olyannak állítottak be, amilyen nem vagyok, előzetes figyelmeztetés és/vagy őszinteség nélkül. (Egy dolog biztosan beigazolódott számomra s egy életre: kétféle nő van, akinek nincs és akinek van gyereke. Óriási lecke volt, biztosan óvatosan fogok bánni a gyerektelenekkel, és remélem mindenkinek ad a jóisten, aki szeretne, ahányat kell, mert nélkülük nem tudom mi értelme..) Másfelől nap mint nap felötlik bennem a munkahely kérdése, még ha messze is van a munkába állás időpontja, de mivel lassan 8 éve nem dolgoztam, (azaz nem jártam munkába) már egyre gyakrabban eljátszom a gondolattal, és fájó, hogy amit nagyon szeretnék az egyenesen lehetetlen, két konkrét és komoly okból kifolyólag, egyebet pedig nehezen képzelek el, és csak kacagni tudom, amikor a nővérem csodálkozik, hogy én egyáltalán dolgozni akarok. És azért AKAROK, mert nem csak SZERETNÉK. (Ahányszor kijavítottam a fiaimat, hogy nem 'akarom/akarok' hanem 'szeretném/szeretnék', rendesen félek én is használni az erőszakosabbat :) ) Ennek kapcsán - amit a nővéremmel beszéltünk - jut eszembe, hogy nincs az a dada, aki ezt utánam, helyettem megcsinálná.. sokan rá is kérdeznek, hogy fogadtam-e dadát, hogy bírom, honnan ennyi türelem, az őszinte elismerések, csodálkozások rengeteg erőt adnak. A férjem részéről való elismerés, hogy milyen szépen, felnőttként kezelem őket, hogy sose mulasztom el megmagyarázni, hogy mi miért vagy miért nem.. ezek a pillanatok még erősebben bizonyítják, hogy megérte, és megéri továbbra is.. igaz, távolról sem érzem magam jó/türelmes/következetes anyának.. de elég egy késő esti (fektetés után 20 perccel kijön és azt mondja) szeretlek és ölelés és máris bebizonyosodik valami fontos. Vagy ha segít az öccsének bármiben, vagy ha kishúga sírna hajmosásnál, automatikusan énekli neki a kis kacsa fürdiket, és azonnal el van felejtve a sírás, vagy ha a kishúg énekel a maga módján az újszülöttnek, mossa a fenekét, hozza a cumit, vagy ha csak nyöszörög is szalad, hogy síj a baba, első nyösszenését hallja evés közben is, ugrik le, szalad és ellenőrzi. . ezek a pillanatok bizonyítják napról napra, hogy nem mindig/mindent csinálunk rosszul). A fürdésre visszatérve, végül sikerült apának kivenni a lányt, a fürdőkádban maradt a két fiú, a két nagyobb. A sírás elkerülése érdekében apa felteszi a kérdést (a kiszámolás már nem működik), hogy ki hányadiknak száll ki. A nagyobb okos egyből rávágja, hogy ő másodiknak, erre a kisebb rövid gondolkodás utan: 'én harmadiknak'.. nem semmi feladat túlélni a kegyetlen, mondhatni szívszakasztó helyzeteket, amikor apa kilépik gyereknevelésit intézni (anya helyett.. igaz nem tudom hogy lehetne, amikor az ember lánya nehezen áll/ül/jár tíz percig, tehát vezetni meg sem próbál), vásárolni, tehát a fél órából könnyen 3 lesz, anya nyugodtan szoptatja a hatnapost, szóval a varrat is ugyanennyi idős, amivel nem szökdösik csak amúgy az ember lánya, de nyugodt, mert alszik a három nagyobb.. na de nem tarthat örökké az idilli pillanat, felébred az újszülött mindjárt kétéves nővére a nagy nyelések/nyöszörgésekre. Igaz, két ajtó volt behajtva, talán csak megérezte.. hiszem, hogy megérzi mert lerí róla, hogy nőből van, és már az anya is ki- ki kukucskál belőle. Azt is mindig megérzi, amikor éjjel besettenkedek, hogy betakargassam a középsőt, azaz a négyévest (mert csak őt kell). Holistartottam, megérezte, jött szoptatni. Ez sem könnyű dolog, tudniillik ő ki nem bír öt percet, hogy meg ne puszilja a legkisebbet, tehát 20at ne várjunk el tőle, mitvanmittenni, le kell foglalni, mert különben ráfekszik és puszilja, ahol éri az etetés végéig. Tiltani nem akarom, mert..... hosszú lenne.. Mondom nézegesse az óvónénis könyvecskét (mert oviba készül), megy is kis ideig, de aztán végig kell venni a csigabiga-kicsikutyatarka-cirmoscicahaj repertoárt a csendesnek hitt/remélt szoptatás alkalmából. A lány végül kimegy a nappaliba, a hangokból ítélve kirakózik. Egyszercsak nagy sírás, de mivel még mindig táplálok és még mindig nehezen mozdulok, meg sem próbálok felállni, és pont ezért meg nem szűnik a sírás. Mintha legalább beszorult volna a lába valahova. Hívom apát, hátha itt van a közelben s begyorsít. Sajnos még most megy a bankba de jön azonnal. Tűkön ülök, (szinte szó szorosan) vajon mi lett, fiúkat is feltölti. Meg is történik, kérem a legnagyobbat nézze meg miért sír a húga, de ment volna anélkül is, bármennyire is van félálomban. Kiderül, hogy semmi komoly.. Amint felébrednek amúgy, első kérdésük (egyelőre) mindig. Szerencsére minden nap igazolja egy-egy mozdulat, szó, tett, hogy jó testvérek (is tudnak lenni), és ez mérhetetlen erőt ad. Nem is lehetne ez másképp, nem is szeretném, és hiszem, hogy szabad, boldog és egészséges ésmégsorolhatnám emberekké tudjuk nevelni.. kacagás van, amikor a négy éves símogatja a húga haját, és közben mondja: 'olyan ízletes a frizurád, Fanni!' Szóval érdemes volt .