Ha nem tudom mi a megoldás sok mindenre, nem tudom hogy tudnám helyrerázni magam, azt sem tudom mi okozna örömet, csak azt érzem, hogy mélabús vagyok, szomorú, elkeseredett.. csak sírnék és sírnék.. magamon kívűl még legalább négy szerettemet sajnálom végtelenül, kit ezért, kit azért. Van, akit magamnál is jobban sajnálok, azért mert nem tudott itthon lenni a 30as születésnapomom, és tudom, hogy jobban megviseli, mint engem, van akit masért. Igazábol mielőtt nekifognék, nem tudom mit írhatnék, de érzem, hogy kell. És lám, van amit. És lám, picivel jobban is leszek. Még jobban leszek, mert ilyenkor kapok egy gyönyörű üzenetet egy igaz baráttól (hál'istennek ilyen is adatott), aki amellett, hogy megbecsül, megért, elfogad olyannak, amilyen vagyok, szeret, ráadásul a szavak embere és tudomásomra is hozza, hogy így érez, mintegy megerősítve bennem barátságunk kemény alapjait, önbizalmat adva nekem és léleksímogatást. Akinek sorait olvasva ömlenek végre rég kikívánkozó és lassan hat hete gyűlő könnyeim, aki minden nap velem van, még, ha nem is beszélünk és nem is találkozunk. Szavak nélkül is tudunk egymásról, és nem számít, ha nem tizenöt, hanem majdnem négy éve. Kiderült, hogy a hosszú éves barátságnak hitt kapcsolatokat elfújja a szél, pedig sose hittem volna, hogy nem áll erős alapokon, és lesznek helyette erősebbek..

Álljon hát itt az üzenet, ami bármikor helyre hoz: