Elindulunk nagyszülőkhöz, kellemes napok egymás után, a gyerekek vidámak, kiegyensúlyozottak, beszélget a két nagyobb leghátul, Balázs Csernáton féle félúton alszik már, Fanni énekel, cillagok cillagok, mondjátok el anyának, kuncog is, mert emlékszik, nagyokat kacagunk mindig, mert ha anya énekli hogy mondjátok el nekem, és Fanni így énekli, akkor kacagás a vége, folytatja is merre jár(t)(Fanni szerint), hol lehet most a kedvesem... mosolygok magamban, az előbb még merre jár a kedves, most meg ő már az álmok világában azaz következő két percben ő is alszik már. Fiúk feszülten figyelnek, kedves külföldi vendégek mennyire maradnak le, most nem azért szurkolnak, hogy mindent megelőzzünk, hanem hogy együtt haladjunk. Szeretem látni, ahogy rácsodálkoznak a magas, fehérhajú de korukat nem mutató, gyönyörű emberek beszédére, minden egyes mozdulatukra... Fanni is Balázs már gyakran együtt játszanak, másik szobába csak Dani kérdése szűrődik be: Fanni, mit csinálsz? Jön a válasz, játszok Bajázzal, mire a kérdező: én úgy hallom Balázsnak nem tetszik, mindjárt sírni fog... Peti táborozni készül, sokat beszélik Danival, együtt minden részletéről, már a tudat furcsa, hogy hat napot távol lesz. Már tavaly ügyes volt egy négynapos táborban, nem lesz gond, de mégis hihetetlen, hogy itt tartunk. Büszkeség és szívmarcangolás egyben. Öröm és hiányérzet, még mikor el sem ment. Sose legyen vége, gyönyörű dolog anyának lenni!