Jó rég írtam már, nem találgatok hogy miért nem, bár sokszor hiányzott, eszembe jutott, nem is értem miért nem szorítottam erre időt. Közben elkezdtem dolgozni, nagyon vártam már, kimondottan szeretem, nem hiába vágytam egész életemben a gyerekek társaságára, reggelig tudnék beszélni róla, hogy miért szeretek óvónősködni, sokan csodálkoznak, hogy ezt választottam, az itthoni ovi után. Teljesen más, biztosan sokan értenek. Sok minden történik velünk, minden 2 percben valami új, nagy, mindig van szokatlan is, fájdalmas is, valami amin sírni lehet, amin csodálkozni, amit jó megjegyezni, megtanulni, elfelejteni, megbánni, vagy épp megismételni. De a legfontosabb, aminek örülni. Ezt nem szabadna soha egy percig sem szem elől téveszteni. Alakulunk, néha gyengébben, de sokszor nagyon jó ütemben. Attól függ, hogy román tanulás, vagy épp hoki a téma. Mert hogy a két nagyobbik nagyon megszerette ezt a sportot, sőt apa is, annyira, hogy már tanulja, elkezdte elsajátítani az alapokat, én is nagy rajongó lettem, nehezen maradok csendben hokimeccs közben. Újabban Peti már focizni is szeretne, a karate, pingpong után, a hoki mellett.. Ezen a télen nagyon megszerettek sízni, ügyesen csinálják, hihetetlen hamar belejöttek, ha ne sérüljek le, többet mentünk volna, igaz már a snowboarddal is szemeztek.. imádunk wellnessbe járni, vannak, akik csodálkoznak és néha még én is magunkon, hogy el merünk menni, sőt kikapcsolódásnak tekinteni 4 gyerekkel egy ilyen programot, természetesen az esetek többségében ketten felnőttként. Tehát 4 a 2 ellen �.. de a nagyok már ügyesek, szerencsére a vízben is, megmaradnak már.. � Nagyon fogékonyak, mindenre kíváncsiak, nagyon örülök, hogy ilyenek, hogy ilyenek vagyunk. Már heten vagyunk, ahogy a gyerekek mesélik, van egy cicánk, nagyon beteg volt, máthás volt és elég kicsi is, hideg téli napon talált ránk vagy mi rá, hazaérve, az autóból kiszállva láttuk, jön át az úton, mit sem törődve a forgalommal, egyenesen a szemembe nézve, célzottan hozzánk, mint aki kiválasztotta a gazdáit. Egyből állatorvos, de már úgy megszerettük, percek kérdése volt, bár első napokban próbáltam úgy beadni, hogy nem marad mindig nálunk, aztán idáig úgy alakult. Szóval zajlanak az események, nőnapon, pénteken nagytata lábát visszérrel műtötték... amikor mesélem, hogy emiatt a kórházban látogatjuk meg, ki-ki maga módján reagál: Balázs mondja, megpusziljuk a lábát, meg hogy kitörött a lába, Fanni kérdi miért vágták fel a lábát, mondom kíhúztak belőle egy fájós eret, így gyógyították meg a lábát, majd azt kérdi hogyan teszik vissza. Vasárnap meglátogattuk, hétfőn ovi után azt meséli Fanni, hogy szinte kifolyt a könny a szeméből, amikor eszébe jutott Zsombi tata, úgy sajnálta, hogy ott maradt a kórházban, utána már egyenesen úgy fogalmazott, hogy majdnem elsírta magát, hogy Zsombi tata nem lehet mindig vele :) a nagyobbak szóhoz sem jutnak... ma két nagyobb apával fogorvosnál volt, Dani második fogát kellett kihúzni, mert mögötte jön az új.. nem sírt a szurinál, a legelsőnél már nagyon bátran és okosan az injekciót választotta a helyi érzéstelenítővel szemben. Petinek meglyukadt egy nagy tejfoga, azt fúrták és tömték, ő is nagyon bátor volt, ő sem sírt. Szerencsére vittük már, amikor nem volt gond, többször voltunk ellenőrző vizsgálaton, amikor csak, hogy szokják, beültek a székbe, megmutatták doktornéninek a fogaikat. Sokat segített szerintem. Abban is, hogy hogyan vigyázzanak rájuk, az ápolásukról hallottak fogorvos, de ha gond van, ismerős más minden. Nagyon kezd nyomasztani a tudat, tanulni kellene a nyári vizsgára, készülök gondolatban, szoktatni magam a gondolathoz, hogy mindennapos tanulás következik, valahogy be kell altatni azt is, sűrgősen.. Bosszankodtam is eleget jómagam az elmúlt időszakban, nemcsak a Magyarországi nagycsaládos 7 pontot hallva, de már a szomszédos Szentgyörgyön kedvezmények vannak sport, kúltúra, parkolás terén például. Mindig csak reménykedem lesz valami nálunk is, az elköltözésről csak ritkán esik szó, kábé, mint a magánház esélyeiről. Nade ezzel együtt szép, izgalmas, szeretjük, mert zajlik, mert a mienk, ami nem jó, lejár, elmúlik, az erőnk újjá lesz, bármilyen nehéz, eltelik. De legtöbbször nem is akarjuk, mert széppé tesszük, rajtunk áll vagy bukik, megtanuljuk nem csak elviselni, hanem olyanná tenni, hogy élvezzük, akarjunk benne élni. Hasta la vista, baby!