Nagyon érdekes ez a szinte vagy majdnem, kicsi tartotta, hajszálon múlt és társai. Hogy mit is ér az életünk... nagy kérdés. Hiszem, hogy rengeteget, mindenkié nagyon sokat ér, és mégis milyen kevésen múlik. Hamar vége lehet. Csak egy pillanat, de inkább kettő. Keveset kell hibázni, vagy talán nem is kell. Bízzunk benne, hogy kell. De most ott volt a szinte s nem engedte. Ott más is volt, valaki, aki mindenek felett hatalommal bír, különben nem csak szinte lett volna. Olyan jó, hogy ott volt, és fogta kezem. Lehet, hogy hihetetlen, de éreztem. Kihúzott a bajból. A piros, hálás autóból kiemelt, kitaszított, kidobott, vagy kirepített, de olyan finoman, hogy szinte meg sem ütöttem magam. Szinte. Puhára estem, a tenyerére. S nem borult rám, nem robbant fel. Elbúcsúzott, utoljára összenéztünk. Ment a motor, égett a lámpa. Pedig hármat fordult, lejtős mező, vizes út, pillanatnyi figyelmetlenség, azóta sem tudom, vagy nem emlékszem, de nem értem. Pár pillanat sötét, kicsit fáj, újra fáj, mostmár jobban, máshol, furcsa zajok, aztán újra fény, zöld fű, szilánkok, meleg vér... Belegondolni is nehéz, fáj, hogy mi lenne, ha nincs velem. Ha most nem vagyok. Ha nem véd, nem vigyáz rám. Ennyire, amennyire más nem tud. Még talán én sem magamra. De ott volt, és élek. Sőt, jól vagyok. Egyből jön a segítség, elmegy, visszatolat. Hívja a 112-t. Kicsit hirtelen gyenge vagyok, víz kéne, s az autót visszafordítani, s úgy érzem mehetnénk. De látom, hogy egyedül gondolom így. Peti nemsokára jön ki az iskolából, de a szemüveget kitapogattam, miközben folyt a meleg vér, így a telefon is megkerült, üzenet ment, Peti nagymamához menjen. Nino-nino, kötözés, vérnyomás mérés, s már varrják is a fejem, reszketés, sírás folytogat. És azóta is, s a hála. Az érzés, hogy nem lett vége, elmondhatatlan. Köszönöm! Ezerszer is köszönöm!