Ha apukám vagy anyukám (vagy mindketten) átjönnek (és ha megkérem átjönnek, csak legyen lelkierő és kedv összeszedni magam) és kimozdulhatok, vagy az oviba megyek, vagy mert Peti már két napja kéri, hogy vegyek elemet az egyik kedvenc játékba, és vásárolni mehetek, akkor már hirtelen hosszú lesz a lista, amit az útkereszteződés előtt (ha épp kialakult egy kisebb dugó) nincs időm átgondolni, közben meg észre veszem, hogy ma most látom magam először, otthon örültem, hogy sírás nélkül léptem ki az ajtón, mert sokkal jobb keddvel indulok el, ha kapok egy 'ia aját', hatalmas ajándék, ha a gyerekek imádják a nagyszülőket. De megteszi a visszapillantó tükör..belenézek, s míg tart a dugó, nem a hátam mögé sorakozókat nézem, nem mondom, hogy nagy öröm volt belenézni, de a körülményekhez képest nem is olyan szörnyű.. szerencsére nem a saját leánykérésem következik. Nagyon furcsa, hogy egyedül vagyok, teljesen EGYEDÜL. Fura, de lassan megszokom.. még néha végig simítok a hasamon, mire rájövök, hogy 'üres'.. hirtelen nem tudom eldönteni inkább jó, vagy rossz érzés, talán egyik kategóriába sem sorolható, de időm sem igen engedi ezen morfondírozni, inkább a listáról hiányzik-e vmi, hány helyre kell fussak, míg megcsörren a telefon, mert bizony a nagyüzletben nincs L44es elem, (vagy én nem találom és az embert sem, akit megkérdezhetnék) szerencse Bercinél mindig mindenféle van, hamar kiderül, hogy az AG13-asnak tökéletesen megfelel, igazából csak abból derül ki ha belepróbáljuk. Talán meg is teszem előre, biztos ami biztos, hogy ne legyen sírás belőle. Gyorsan még pénzt kivenni, tankolni már nem jut idő, még 16 km, a városban biztos hamar elfogy, de még hazaérek, s az a lényeg. Pedig még be is zárnak a parkolóba, biztos ha nem kértem volna bizonylatot épp ki tudok állni, (mert lassú) az automata, a diószegis áruhordó tökéletesen megérezte, kinek cseppen el.. és nem az orra, lehet az jobb lenne, mert az nem jelentené valakinek az egyre idegesebb tátogtatását és perceken belüli sírását. Sietve lépek be az ajtón, apukám hozza szembe az ébredező hatodik unokát, mint mondja, éppen ebben a másodpercben ébredt fel, tehát még a kenyér lerakás is belefért, persze a tankolás róvására. De az igazi kikapcsolódás még hátra van, ma este ugyanis színházba megyünk, aminél jobb programot most (és bármikor) nehezen találnék.. nagyon szerencsésnek érzem magam, mióta anya vagyok, feltöltődöm attól, hogy színházba mehetek (azelőtt is óriási kedvenc volt), sorba állhatok, sok felnőtt ember között lehetek,  (meglepően kevés gyereket látok, sőt talán nem is látok) egy kedves, segítőkész fiatalember meg is mosolyogtat, azon kapom magam, hogy ott marad a vigyor az arcomon, pedig csak arra a kérdésemre válaszolt, hogy mennyi az a szép plüsspokróc, mert ő is szorongat kettőt, én is egyet, az árat persze nem látom sehol, gondolom az ő felén van. Mondja 24 lej, látja biztos rajtam, hogy rég beszéltem idegennel és jól esik nekem, gyorsan kijavítja magát, 23.99.. s én vigyorgok mint a vadalma. Szóval vannak ilyen következményei az életem legszebb 7 évi elszigetelődésének, igazából ez sem igaz, mert ritkán telik el egymás után 4-5 nap, hogy ne mozduljak ki, de most mégis úgy érzem mintha rég adatott volna meg, pedig tegnap is el tudtam menni az oviba a rossz idő ellenére, hála anyukámnak. Biztosan a szülés, folyamatos rossz idő hozza ezt az érzést, de nem egyszer kaptam meg, hogy 6 hétig bent ülnek a gyermekágyi időszakban. Őszintén, nem tudom elképzelni milyen hangulatban, milyen lelkiállapotban, de biztosan különbözünk, nem mindenkinek kell menni, mint a víz, ahhoz, hogy jól legyen. Nekem annál nagyobb felüdülést, lelki megnyugvást nem jelentett semmi, mint amikor (a jóllakott alvó újszülöttet otthon hagyva biztonságban) elmehettem a tesó(k)ért bölcsibe/oviba.. még ha 4-5 napos volt is a pici, sőt, ők nagyobbakat alszanak. Fura, hogy mik okoznak örömet, egy esős délelőttön apukám társasága felvillanyoz, és a tudat, hogy vezetni, vásárolni fogok, megteremti a még teljesebb lelki egyensúlyt. Szóval igaz a mondás, ha kérsz kapsz, segíts magadon s az Isten is megsegít, legalább is, nekem ma kellett és jól esett, hogy apukám átjött, még ha felmérőt is javított, és a tegnap talán autót is mos(at)ott, volt olyan kedves hogy átjött, bár sejthette, hogy nehéz helyzetek is kialakulhatnak, mert Fanni magáénak érzi Misi tatáját (Kicitata), és bizony a szelecskéket ki kellett sétálni a háromhetes Balázsból, hogy nevezzük nevén a bébit. Visszatérve az imádott esti programra, előre izgulok, hogy lesz távol a kis csapattól, főleg a legkisebb tagjától, bízom benne hogy eltelik egymásután 5 perc, hogy ne gondoljak rá és pesztráik türelmi idejére, mert bizony nem lesz kicsi dolog. De sokszorosan megtérül a kimozdulás mindenféle 'költsége', mert általában új ember tér haza, a hiányuk meghozza hatását, teljes erővel, feltöltődve kapnak majd vissza..

Szomorkás időjárású, mégis boldog, kellemes hangulatú vasárnap délelőttünk van, igazából már délután, de hamar eltelt a délelőtt, mert legkedvesebb barátainkkal tölthettük.. amikor szinte sírsz a búcsúzás után, de dolgod van, alszik az angyal(i) újszülött, pedig négy órája (nem) evett, csendes szoptatás lezajlott, amikor határtalanul boldog vagy, mert csend és béke uralja a házat, pedig nincs és még nem is fő az ebéd, a legnagyobbik gyermek nem alszik, de tudja a dolgát s csendben van, mindjárt bemegyek s megpuszilom.. a jóllakott, nyöszörgő újszülöttel vállamon hallgatom a szomszédban furamódon üdz-üdz helyett most rúzsamagdi legszebb szomorú dalát, bele-beleszippantok a drága bébibe, aki maga sem tudja enne-e még, vagy inkább túl sokat evett, de biztosamibiztos tátogtat, húzza a lábát is, hogy nehogy ráerőltessem az evést, s ha már bő 10 percig tiszta és illatos volt a popsi, akkor jöhet a megnyugvást hozó 5-8 másodperces rotyogtatás, és egyből utána a mély szundi, hogy anya gondolkozhasson letegye-e vagy kibontsa.. ha leteszi ki tudja kicsípi-e a szép popót az a savas tej (mert ezt az első héten már megkapta), mert biza ha az angyal hozza a formáját alszik talán 3, sőt 4 órát, ha kibontja, s megemelgeti a lábacskákat (mert anélkül nehéz, mi több, lehetetlen) az egyenlő a szájon visszafolyó tejcsivel plusz csuklással.. egy szó, mint száz, az anyaság negyedére is egyenlő az így se, úgy se jó állapottal, a mindenkori lelkiismereti harcokkal, kerdojelekkel, de sírni tudnék annyira szeretem őt, s az összes többit, s ezt az egészet.. ha egy percig irigylem is az imádott nővéremet, mert moziba megy, nem adnám semmiért ezt az állapotot, itt szuszmog, hogy megegyem. Kell ennél több? Igen, főzni kell, még ha nem is éhes senki, mert felkel és az lesz.. folyamatosan előre gondolkodni, sokat mosni a teregetni, de adja a kezedbe a lány, a kétéves, a fiúk a szennyesbe viszik minden este (ha emlélkeztetem :), ami oda jár, még ha nem jól ítélik is meg.. takarítani sem ártana, de a legnagyobb szivesen felsepri (ha épp olyan a hangulata s szerencsére egyre többször olyan), ha vki tévedésből végigszalad háromszor gumicsizmával a házon. . Szóval semmi dolgom. Apa lassan - ha már folynak ki a szemei a hétszemélyes autók nézegetésétől, ami kb 7 hónapja tart- nekiáll a főzésnek is..

Pontosabban egy újszülöttel és három kisgyerekkel, akik hat-, négy- és kétévesek. Izgalmas, néha fájdalmas, fárasztó, de gyönyörű 'munka'. Állandóan (azaz ha muszáj) igazságot tenni, békíteni, csitítani, vigasztalni, játszani, énekelni, füröszteni, körmöt/hajat vágni, etetni és még sorolhatnám. Minap például, amikor este ágyba dőltem, fáradtnak érezvén magam (mily furaság :) ) elgondolkodtam, mibe is fáradtam el.. elvégre volt ebéd, nem is takarítottam, kis fejtörés után jutott eszembe, hogy fürdetés (ami önmagában sem kis dolog, ha egyszerre hárman ülnek a már-már hideg vízben, és még mindig maradni akarnak) után körmöt vágtam. Sem több, sem kevesebb, mint 80 körmöt. Amibe ha belegondolunk, az nem nyolcvan kecc, hanem legalább háromszor annyi. S még pocakban volt a legkisebb, tehát ebből száz lett. Igaz, a legnagyobb barátkozik a körömvágás mesterségével, tehát felcseréli magát talán a kisöccsével. S én az enyémet (inkább:)) nem vágom heti kétszer.. Általaban sokat kacagunk, olykor viszont sírunk mind. Ki a bánattól, mert kivették a kezéből a játékot (vagy épp, mert nem meri/tudja kivenni az üvöltő és szaladó kishúga kezéből), ki tétlenségében, mert nem tudja hogyan varázsoljon mihamarabb békét. Szóval zajlik az élet. Mindezt néha nagyon nehéz felhőtlen vidámsággal, önfeledt boldogsággal, és lazasággal végigcsinálni, mert ritka nap, hogy ne vágjon mellbe életem eddigi legnagyobb és talán egyetlen csalódása, amit egy hosszú barátság (mint utólag kiderült csak én éltem meg annak) vége okozott. Erről egyelőre bővebben nem tudok/akarok nyilatkozni, pedig talán ez jelenthetne terápiát, másban eddig nem látom a 'gyógyulást', ugyanis olyan mértékben megbántottak, úgy érzem olyannak állítottak be, amilyen nem vagyok, előzetes figyelmeztetés és/vagy őszinteség nélkül. (Egy dolog biztosan beigazolódott számomra s egy életre: kétféle nő van, akinek nincs és akinek van gyereke. Óriási lecke volt, biztosan óvatosan fogok bánni a gyerektelenekkel, és remélem mindenkinek ad a jóisten, aki szeretne, ahányat kell, mert nélkülük nem tudom mi értelme..) Másfelől nap mint nap felötlik bennem a munkahely kérdése, még ha messze is van a munkába állás időpontja, de mivel lassan 8 éve nem dolgoztam, (azaz nem jártam munkába) már egyre gyakrabban eljátszom a gondolattal, és fájó, hogy amit nagyon szeretnék az egyenesen lehetetlen, két konkrét és komoly okból kifolyólag, egyebet pedig nehezen képzelek el, és csak kacagni tudom, amikor a nővérem csodálkozik, hogy én egyáltalán dolgozni akarok. És azért AKAROK, mert nem csak SZERETNÉK. (Ahányszor kijavítottam a fiaimat, hogy nem 'akarom/akarok' hanem 'szeretném/szeretnék', rendesen félek én is használni az erőszakosabbat :) ) Ennek kapcsán - amit a nővéremmel beszéltünk - jut eszembe, hogy nincs az a dada, aki ezt utánam, helyettem megcsinálná.. sokan rá is kérdeznek, hogy fogadtam-e dadát, hogy bírom, honnan ennyi türelem, az őszinte elismerések, csodálkozások rengeteg erőt adnak. A férjem részéről való elismerés, hogy milyen szépen, felnőttként kezelem őket, hogy sose mulasztom el megmagyarázni, hogy mi miért vagy miért nem.. ezek a pillanatok még erősebben bizonyítják, hogy megérte, és megéri továbbra is.. igaz, távolról sem érzem magam jó/türelmes/következetes anyának.. de elég egy késő esti (fektetés után 20 perccel kijön és azt mondja) szeretlek és ölelés és máris bebizonyosodik valami fontos. Vagy ha segít az öccsének bármiben, vagy ha kishúga sírna hajmosásnál, automatikusan énekli neki a kis kacsa fürdiket, és azonnal el van felejtve a sírás, vagy ha a kishúg énekel a maga módján az újszülöttnek, mossa a fenekét, hozza a cumit, vagy ha csak nyöszörög is szalad, hogy síj a baba, első nyösszenését hallja evés közben is, ugrik le, szalad és ellenőrzi. . ezek a pillanatok bizonyítják napról napra, hogy nem mindig/mindent csinálunk rosszul). A fürdésre visszatérve, végül sikerült apának kivenni a lányt, a fürdőkádban maradt a két fiú, a két nagyobb. A sírás elkerülése érdekében apa felteszi a kérdést (a kiszámolás már nem működik), hogy ki hányadiknak száll ki. A nagyobb okos egyből rávágja, hogy ő másodiknak, erre a kisebb rövid gondolkodás utan: 'én harmadiknak'.. nem semmi feladat túlélni a kegyetlen, mondhatni szívszakasztó helyzeteket, amikor apa kilépik gyereknevelésit intézni (anya helyett.. igaz nem tudom hogy lehetne, amikor az ember lánya nehezen áll/ül/jár tíz percig, tehát vezetni meg sem próbál), vásárolni, tehát a fél órából könnyen 3 lesz, anya nyugodtan szoptatja a hatnapost, szóval a varrat is ugyanennyi idős, amivel nem szökdösik csak amúgy az ember lánya, de nyugodt, mert alszik a három nagyobb.. na de nem tarthat örökké az idilli pillanat, felébred az újszülött mindjárt kétéves nővére a nagy nyelések/nyöszörgésekre. Igaz, két ajtó volt behajtva, talán csak megérezte.. hiszem, hogy megérzi mert lerí róla, hogy nőből van, és már az anya is ki- ki kukucskál belőle. Azt is mindig megérzi, amikor éjjel besettenkedek, hogy betakargassam a középsőt, azaz a négyévest (mert csak őt kell). Holistartottam, megérezte, jött szoptatni. Ez sem könnyű dolog, tudniillik ő ki nem bír öt percet, hogy meg ne puszilja a legkisebbet, tehát 20at ne várjunk el tőle, mitvanmittenni, le kell foglalni, mert különben ráfekszik és puszilja, ahol éri az etetés végéig. Tiltani nem akarom, mert..... hosszú lenne.. Mondom nézegesse az óvónénis könyvecskét (mert oviba készül), megy is kis ideig, de aztán végig kell venni a csigabiga-kicsikutyatarka-cirmoscicahaj repertoárt a csendesnek hitt/remélt szoptatás alkalmából. A lány végül kimegy a nappaliba, a hangokból ítélve kirakózik. Egyszercsak nagy sírás, de mivel még mindig táplálok és még mindig nehezen mozdulok, meg sem próbálok felállni, és pont ezért meg nem szűnik a sírás. Mintha legalább beszorult volna a lába valahova. Hívom apát, hátha itt van a közelben s begyorsít. Sajnos még most megy a bankba de jön azonnal. Tűkön ülök, (szinte szó szorosan) vajon mi lett, fiúkat is feltölti. Meg is történik, kérem a legnagyobbat nézze meg miért sír a húga, de ment volna anélkül is, bármennyire is van félálomban. Kiderül, hogy semmi komoly.. Amint felébrednek amúgy, első kérdésük (egyelőre) mindig. Szerencsére minden nap igazolja egy-egy mozdulat, szó, tett, hogy jó testvérek (is tudnak lenni), és ez mérhetetlen erőt ad. Nem is lehetne ez másképp, nem is szeretném, és hiszem, hogy szabad, boldog és egészséges ésmégsorolhatnám emberekké tudjuk nevelni.. kacagás van, amikor a négy éves símogatja a húga haját, és közben mondja: 'olyan ízletes a frizurád, Fanni!' Szóval érdemes volt .